Hadd szenvedjen a parazita

Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után járt neki.

A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben. Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon.

Ez volt a legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni. De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját.

Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; hadd szenvedjen a parazita, hogy kiköltözött Romániába. Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást.

Tizenöt év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel, jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak, az emlékezetét például nagyrészben elvesztette. A sógorasszony levele nem mondott ennél többet. Szép kor, nagy kor; nem csoda, hogy nem hadd szenvedjen a parazita egészséges.

És hogy nem igen emlékezik? Hát nem sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni. Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr szivét.

FURCSA EMBEREK.

Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se lehet végképpen elszokni.

Hofmann úr nem volt rossz fiu.

Mióta az anyja özvegyen maradt, minden hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet keres, ötven koronát küldött neki havonkint. Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre.

Orvos válaszol

Az apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a az emberi parazitákról fiánál lakott, a hol egész életére megvolt a fedele és az élelme.

Ez a legöregebb fia ugyan már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, — egy kisvárosi ház, de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, — s a postát is örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak úgy szerette, mint ha az édes leánya volna.

Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél és sok gyermekkel vesződött.

Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol jár és mit csinál.

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban megkapta a köszönő-levelet. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon meggyöngült és hogy az írás nehezére esik.

Előkészítette rá a fiát, hogy a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak.

Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs kedvük firkálni.

Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie magának. De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék?

• S azt mondta: »Nincs apád és nincs anyád!
• Miért fáj a fej parazitáknak
• The Project Gutenberg eBook of Furcsa emberek by Zoltán Ambrus

A pénz és a hiradás?